Személyes véleményem az eddig megjelent Giulietta Masina-ról szóló írásokról:
Mióta először megláttam Giulietta Masinát az Országúton-ban, a kedvencem lett, teljesen lenyűgözött. Számomra ő a huszadik század legcsodálatosabb színésznője, és ezzel talán nem vagyok egyedül.
Viszont igencsak bosszant, és mélységesen igazságtalanságnak tartom, hogy amíg szappanopera, és média sztárocskákról ládaszám jelennek meg könyvek, színes fotós albumok, erről a páratlan tehetségű, különleges színésznőről nem jelenik meg még egy füzet se.
Pedig mindenki ismeri és szereti, aki ismeri Fellini moziját és a neorealista filmeket, még a fiatalok is (magam is az vagyok). Életműve ugyan nem áll sok száz filmből, de a leghíresebbek így is állandóan a jobb mozik, és TV csatornák műsorán vannak - ezért elfogultság nélkül jelenem ki: Giulietta Masina halhatatlan!
A vele kapcsolatos információk nagy részét idegen nyelvű internetes oldalakról gyűjtöttem össze, szerencsére vannak országok, ahol töretlen Giulietta népszerűsége. Olaszország, Franciaország, Portugália, Spanyolország, USA, és a volt Szovjetúnió területén napjainkban is sokat foglalkoznak vele, Japánban szinte szentként tisztelik. Számos újságcikk, megemlékezés, könyv, blogbejegyzés, rajongói oldal, fan club hirdeti a nevét.
Hazánkban sajnos nem ez a jellemző. Masinával kapcsolatos információkat csak elvétve lehet találni. Míg élt, időnként írtak róla a magazinok több oldalas interjúkat, pl. Magyarországon kétszer járt, TV fellépéseket is elfogadott (Friderikusz Show), de halála után mintha elvágták volna a népszerűségét nálunk. Maradnak az évenkénti pár soros, évfordulókor megjelenő méltatások (ha vannak), emellett a nálunk megjelent Fellini irodalom is némileg ad róla képet, az eredményét lásd alább:
Charlotte Chandler: Én Fellini (1998) az egyik legismertebb, és legbővebb Fellini könyv, számtalan nyelvre lefordították. Értéke, hogy sok száz oldalon jegyzi le a film-mágus gondolatait, megszólaltatja barátait, színészeit, részletesnek mondható képet kapunk életéről. Giulietta a könyvben csak mellékszereplőként van jelen - véleményem szerint méltatlanul kevés szó esik róla. Kifejezetten butuskának, vagy legalább is egyszerűnek ábrázolja az írónő. Az való igaz, hogy többet is filmezhetett volna, de szerintem igencsak egyoldalú jellemzést adott róla Chandler. Írásai alapján egy hóbortos, szétszórt, romantikus, érzelgős hölgyemény benyomását kelti az olvasónak. Megtudhatjuk, hogy Giuliettát a férjecskéjén, a ruháin és a főztjén kívül alig érdekli valami,(noha bölcsészdiplomás, színházban is sokat játszott, magasan művelt, újságíróként dolgozott, évekig az UNICEF nagykövete volt). Mást sem csinál, (Chandler szerint) csak szerelmesen sóvárog Fellini iránt (jócskán hatvan évesen) és aggódik az estélyi ruhája miatt, a díjkiosztó gálákat pedig végigzokogja. Hímsoviniszta (vagy annak ábrázolt) párja szerint (valószínűleg Federico az írónőt szédítette) Giulietta számára ő a „világegyetem”. Fellini bemutatása ugyan elég színes: egy meglehetősen szex orientált, jó humorú, kedélyes, érzékeny, picit gyermeteg férfit ismerhetünk meg, ám nem lehet tudni, mikor viccel, és mikor beszél komolyan.
Persze az is igaz, mikor a könyv íródott, a Fellini házaspár a hetedik x- hez közeledett, és valószínűleg egy kis időskori infantilizmus is közrejátszott, hogy így sikerült - vagy pedig az írónő nem vette a fáradtságot, hogy mélyebben megismerje riportalanyait.
Ennek ellenére érdemes elolvasni, a könyvet, mert olvasmányos, közérthető, vannak benne értékes részek, szépen bemutatja Giulietta, és Federico mély szerelmi kapcsolatát.
Ez a könyv volt a legbőbeszédűbb Fellini életrajz, amíg meg nem jelent Bradányi Iván: Federico Fellini nem is olyan édes élete c. munkája, ami a fent említett könyvből, és némi (!) más írásokból táplálkozik. Mindenkit lebeszélek arról, hogy elolvassa - hiszen a Bradányi könyve alapján hamis képet kapunk Masináról - Felliniről meg vannak jobb, hitelesebb könyvek is. Filmet elemezni meg egyáltalán nem tud, művészfilmet meg pláne, egyiket-másikat teljesen kiforgatja, félre értelmezi, keveri a szereplőket.
Ettől eltekintve szellemesen frivol, remek olvasmány, ha az ember strandon ücsörög, kétségtelen, vannak jó gondolatai, és humorérzéke is figyelemre méltó - de amit Masina-val művelt, igencsak lehangolt. Hozzáteszem - még Bradányi is elismerte, életrajzi könyvei nyolcvan százaléka csak kitaláció, nem kell túl komolyan venni - így az ő elképzelt "Giuliettájával" is - szó szerint - így kell tenni.
Az író szerint,- bár megemlíti, hogy Giulietta Masina fantasztikus tehetség - nem látunk benne többet, mint a Gelsominák Gelsomináját. Az már természetes, hogy a színésznőket azonosítják a szerepeivel, de ez már úgy érzem ez már mégiscsak túlzás, az írásból süt a hímsovinizmus, és sok helyen kimondottan tiszteletlen, obszcén.
A zseniális művésznő Bradányi írása alapján nagyjából egy ötéves gyerek szintjén van, nincs semmi ambíciója, csak a férje, a ruhái, máskülönben hisztis, állandóan felcsattan, ha meg nem, akkor érzelgősen sóhajtozik. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek attól a párbeszédtől a könyv végén, ami az író fantáziájában zajlott le a Fellini házaspár között: az idős "Giulietta" könnyes szemmel rebegi, mint egy tizenhetedik századi rózsaszínű regényhősnő, hogy férjén kívül sosem volt más férfi az életében, és hogy minden vágya, hogy őt szolgálja. Ezt azt hiszem, senki nem vette be. Nem hiszem hogy a huszadik század közepén élt egy olyan filmsztár, aki, noha fűvel-fával nyíltan csalja élete párja, - bármennyire is szereti - örök hűséget fogad, és az életét arra teszi fel, hogy csússzon-másszon férjeura előtt.
Úgy tűnik, Giulietta a közönség szemében a hímsoviszták ideálját testesíti meg, az alázatos, mindenbe beletörődő, rajongó feleséget, akivel mindent meg lehet tenni - ami ugyan nagyon romantikus vonás, de megalázó is.
Ez a fajta idealizált, "tökéletes háziasszony" imázs egyébként jellemző volt a múlt század közepi Olaszországra, számos más dívának, többek között Sophia Lorennek is hasonló arculatot találtak ki.
Ezt a jellemzést egyébként számtalan Masinával, és ismerőseivel készült interjú cáfolja, Giulietta nagyon is talpraesett, erős személyiség volt, a feleségi teendőkön kívül rengeteg minden érdekelte, igazi örökmozgó világpolgár volt.
Masina ugyan nem volt tökéletesen plasztikázott, szilikon mellű szépségideál, mégis egy hihetetlenül vonzó, különleges, és karizmatikus nő volt, egyáltalán nem volt penészvirág, ahogy Bradányi képzelte, és "bemutatta". Kimondottan sértőnek érzem az effajta komolytalan "jellemzést". Azt is kétlem, hogy Bradányi olvasott-e, nézett-e valaha interjút Masinával.
Valószínűleg úgy sikeredett ez a "zseniális" bemutatás, hogy az író megnézte a Júlia és a szellemeket, és a szerep (Gulietta Boldrini) alapján ítélte meg Giulietta egyéniségét - ez a kitűnő szerepformálás átka. Meg kell jegyezni, a színésznő kifejezetten elutasította, ha hozzá hasonlították, ellenszenvesnek, tőle távol állónak érezte ezt a nőalakot.
Az a Júlia dúsgazdag, műveletlen, nem túl okos, befelé forduló otthonülő, fáradt és bigott. Giulietta ellenben egyszerű családból származik, értelmiségi, fantasztikusan életvidám, energikus, mindig imádott utazni, táncolni, és rajongott a fogadásokért, partykért, egyszóval szeretett élni, szórakozni, imádta a társaságot. Mikor huszonkét évesen megismerkedett Federicoval, ünnepelt színházi, és rádiós színésznő volt, nem kisegér!
Ráadásul az egyetemi végzettség nem is volt akkoriban gyakori a nőknél a férfiuralmú Olaszországban, még férjénél is olvasottabb, műveltebb volt.
Nincs igaza azoknak, akik Giuliettát agynélküli bábnak, butuska rendezőfeleségnek tartják! Azokból az anyagokból, amelyeket ez idáig sikerült megszereznem róla, abból az a kép alakult ki bennem - minden elfogultság nélkül, hogy Giulietta egy rendkívül színes, összetett, és bonyolult személyiség volt, akit nehéz kiismerni.
A filmbeli Júliát Fellini találta ki, benne volt egy kicsi a feleségéből, és az ő, valóban szigorú erkölcsű, zsarnok anyjából, és persze saját magából. A szigorú erénycsősz, múltszázad középi Olaszországban, ahol Rossellini, és Ingrid Bergman házasságát erkölcstelennek nyilvánították, valószínűleg Giulietta nem viselkedhetett olyan polgárpukkasztóan, mint férje ("Amit szabad Jupiternek…") A családcentrikus közönség biztosan kiközösítette volna, főleg, hogy fiatal korában rengeteg prostituált szerepet kapott, eleinte kifejezetten erre skatulyázták be különös, és temperamentumos alkata miatt.
Többnyire romlott, züllött, vagány nőket alakított, az akkori imázsa átkaként nem is tudták a producerek Gelsomina ártatlan, tiszta személyét elképzelni Masinával, nagy küzdelem árán kapta meg a szerepet. A Fehér sejk szűzies hősnőjét még Fellini sem bízta rá - utólag nézve érthetetlenül.
Az Országúton kirobbanó sikere után eljött a markáns arculat váltás, az utcalány szerepeket időnként felváltották az ártatlan, kiszolgáltatott, gyenge nőalakok, amit a százarcú színésznő ugyanolyan profizmussal, és hitelesen oldott meg.
Férjét "köztörvényes bűnözőnek" kiáltották ki a papok az Édes élet idején.
A klérus is, és a közönség nagy része félreértette a rendezőt, hedonista, züllött botrányhősnek kiáltották ki - noha Fellini korántsem volt ilyen. Ezek után Masinától minden bizonnyal szerényebb magatartást várt a közönség - és mivel muszáj megnyerni a tömeget, kitalálták neki az odaadó, alázatos rendezőfeleség imázsát, aki szelíd mosollyal mindent eltűr. Az más kérdés, hogy a valódi Giulietta mennyire volt ilyen...
A következő könyv Zapponi : Az én Fellinim.
Alapjába véve kellemes könyv, Masinára kb. másfél oldalt szánt. Valószínűleg kutya-macska barátságba lehetett Giuliettával, mert szinte kajánul ecseteli Federico kétes valóságtartalmú nőügyeit, miután Masinát hazudozós, undok, gúnyos, hisztériás, dohányzó gyárkéménynek jellemzi, igaz, csak pár sorban. (Kíváncsi lennék, mit szóltak hozzá G. M. örökösei?) A Zapponi könyvben Masina harcias, markáns karaktere egészen elüt Bradányi „ibolyaillatú” jellemzésétől!
Viszont ír Zapponi egy érdekes dolgot a házaspár kapcsolatáról:
Zapponi írja:" Giulietta mindig rejtély maradt Fellini számára. Az egyetlen nő volt, aki nem hagyta magát a lelke mélyéig "feltárni". Egyszer őszintén közölte velem: Soha nem értettem Giuliettát. Fogalmam sincs mi lakik benne".
Fellini számára Masina titokzatos nő volt, ezért is tudta megtartani férjét.
Magam is úgy gondolom, Giulietta megfejthetetlen, hiszen annyi egymásnak ellentmondó dolgokat hordtak róla össze – talán ez lenne a vonzereje?
Mégsem gondolom, hogy ő volt a legtökéletesebb lény a földön, a magam részéről - bárhogy is szeretem - tartózkodom a patetikus istenítő jelzőktől, kiszínezett jellemzéstől. Giulietta számos erénye mellett bizonyosan szélsőséges vérmérsékletű, hirtelenharagú, sokszor csöpögősen érzékeny, kislányosan hóbortos is tudott lenni, hiszen sok tulajdonság fér meg egy emberben. De ezeket az egyoldalú, pár mondatból (félre) értelmezhető jellemzéseket nagyon unom. Az elcsépelt, frázisokból álló, mondvacsinált dicshimnuszokat meg annál inkább!
Aki ilyen csodálatosan mély érzéssel, intelligensen, szikrázóan, gazdag színezettel játszotta el Gelsominát, Cabiriát, Gingert, akinek ilyen tündéri humora van, nem lehet ennyire egyszerű lélek, ahogy egyesek beállítják!
Egy ember nagyon összetett, még a leg egszerűbb embertípusok is - hát még ez az ezerarcú, bonyolult lelki alkatú világszár!
Nem tudom, olvassák-e az írásomat az illetékesek, de nekik üzenem: először próbálják behatóan megismerni a sztárt, akikkel foglalkoznak, mert súlyos következményei lehetnek egy rossz, valótlanságtól hemzsegő újságcikknek, könyvnek!
Giulietta egy interjúban mesélte, hogy mennyire sok újságíró megbántja azzal, hogy felkészületlenül jön hozzá, és hogy mennyire sok valótlanságot hordanak róla össze.
Ezen a portálon igyekszem Giulietta Masinát a lehető legreálisabban bemutatni, törekszem a lehető legpontosabb képet adni róla, igyekszem mellőzni a túlzottan angyalosító, patetikus jelzőket.
Csak reménykedni merek, hogy egyszer csak megjelenik magyarul egy könyv Giulietta Masináról, ahol ledegradálás nélkül nyíltan írnának róla, és megismerhetnénk, ki is volt ő valójában! Ő nem csupán rendezőfeleség, Fellini-tartozék, hanem egy egyedi, megmásíthatatlan ember, különleges személyiséggel!
Az előbbi véleményemet csak megerősítette Tullio Kezich: Federico c. könyve (Magyarországon 2006-ban jelent meg). Egyes hibái ellenére tartalmaz újdonságot, értékes részeket. A második legbővebb, és az egyik legjobb hazánkban megjelent Fellini életrajz, ezen a honlapon gyakran idézek tőle.
Kezich az ötvenes évek elejétől (A fehér sejk forgatása idejétől) személyes ismerőse, mi több, barátja volt a Fellini házaspárnak, így jobban belelátott az életükbe, mint a nagyátlag, így egy külső szemlélő szemszögéből vizsgálhatjuk őket.
Persze ezt a könyvet is kritikával kell fogadni egyes állításait meg lehet kérdőjelezni - több vonatkozásban ellent mond más Fellini írásoknak. Szárazabb, kevésbé olvasmányos, mint a Chandler könyv, sok fontos dolog felett elsiklik, előfordul, hogy lényegtelen dolgokra sok időt szán, több Fellini legendát megcáfol.
Meg kell említeni, Giulietta általában nem igazán jött ki Federico barátaival (nem tudni, kinek a hibájából - állítólag a legtöbb bohém felfogású barát igyekezett a Fellini házaspár kapcsolatát bomlasztani), ez némileg Tullio-ra is érvényes, bár ellenségek sem voltak. Kezich nem éppen romantikus lelkű, nekem úgy tűnik, kissé szekeptikus a Fellini-Masina szerelmi szállal kapcsolatban, bár nem is cáfolja nyíltan. Viszonyukról meglehetősen száraz stílusban ír, jellemző, hogy nem annyira szerelemnek, inkább "szövetségnek" írja le kapcsolatukat - bár a házasság szilárdságát, megbonthatlanságát erősen kihangsúlyozza. Elénk tár jópár ízetlen pletykát - de mentségére szóljon, hogy nem foglal állást - nem kinyilatkoztat, leleplez, csak bemutat pár necces helyzetet, ami a híres páros ellen szólt.
Könyvében két fejezetet szentel Giuliettának.
Ír Giulietta gyermek, és diákéveiről, érintőlegesen megemlíti közepesen súlyos lelki válságát, ami a negyvenes éveiben enyhén sújtotta pár évig, könyvében Masina rosszabbik énjéről több szó esik, mint a jobbikról, bár még tűrt határon belül van. Hősei nem idealizáltak, gyarló emberek, nagyjából tisztelettel, és visszafogott szeretettel ír róluk.
Most sem sikerült Giuliettát igazán bemutatni, mivel sok helyen ködösít az író.
Egyébként Tullio Kezch-nek van egy kimondottan Giulietta Masináról szóló könyve - a nyolcvanas években írodott - eddig sajnos nem sikerült megszereznem - csak részleteket olvastam belőle, úgy tűnik, érdekes.
Meg kell még említeni Fellini: Mesterségem a Film c. könyvét (1980), ami érdekes interjúkból, gondolatfűzérekből álló kötet. Hazánkban 1988-ban adták ki, ma már nincs forgalomban, antikváriumból meg lehet szerezni. Értéke, hogy Fellini maga írta, a könyvet Giuliettának ajánlja. Nemcsak szórakoztató, és hasznos olvasmány, de nagyon sok érdekes gondolatot tartalmaz. Figyelemre méltó, hogy Giuliettát több vonatkozásban megemlíti, soraiból érződik az iránta érzett mély szerelem, ragaszkodás, és tisztelet. Az Országúton-t, a Cabiria éjszakáit csak futólag említi, a Júlia és a szellemekről azonban bővebben ír, már-már feminista elveket vall. Soraiból egy temperamentumos, erőszakos, gyöngéd, szürreális, egyszóval imádni való Giulietta kerül ki.
Ezt a könyvet tényleg érdemes elolvasni, mert tiszta forrás, mert a Mester maga írta - nem tudorkodó filmesztéták, vagy (igaz/ál) barátok helyenként (szándékosan, vagy akaratlanul) elferdített életrajza.
Futólag lehet említeni más magyar nyelvű Fellinivel foglalkozó köteteket, pl. Fellini: Játszik mint a gyermek c. hasonlóan érdekes, bár kevésbé olvasmányos interjú kötetét (2004), ahol csupán pár sor van Masináról, de annál ütősebb:
Kérdés Fellihez: "Kit csodál a legjobban? " Fellini válasza: "A feleségemet, Giulietta Masinát!"
Rita Cirio: Fellini c. kötete (2004) a nagy rendezővel készült utolsó interjú kötet, az írónő a Via Marguttán készítette a riportokat, a rendezővel időnként Giulietta is megjelent a háttérben egy csésze kávéval.
Fellini szokásához híven meleg szeretettel említi meg Masinát, főleg az Országúton kapcsán. Beavat minket, hogy fejlődött Masina által Gelsomina, elmondása szerint Giulietta nagyon ellenállt a félbolond, nemtelen mutatványoslány karakterének. A színésznő nagyon szerette volna nőiesebbé tenni a figurát: Gelsomina katonás szabású kabátját úgy ejtette le, mintha nerc stóla lenne - a rendező/férj azonban ragaszkodott az elképzeléséhez. Ezen kívül csak futólag említi felesége nevét, de mindig szeretettel.
Érdekes módon a könyv végén lévő életrajzokat tartalmazó jegyzetekből pont Masina biográfiája hiányzik, noha névtelen, Magyarországon ismeretlen színészek nevét részletesen tárgyalják... Szándékos, vagy csak sajtóhiba?
Pár idegborzoló érdekesség hazánkban meg nem jelent írásokból:
Bármennyire is érthetetlen, Giuliettának is voltak irigyei, rosszakarói, a legkirívóbb támadásokból néhány "gyöngyszem":
Sandra Milo (topmodellből lett színésznő, az ötvenes, hatvanas évek híres kebelsztárja volt, gyakori szereplője a Playboy-nak, és egyéb férfimagazinoknak, színészi munkásságának gyümölcse mindössze két mellékszerep a Nyolc és fél, ill. a Júlia és a szellemek c. Fellini filmekben) is "megemlékezett" róluk. Pontosabban Milo állítja, hogy Fellinivel évekig titkos viszonyt folytatott, mi több, ő volt az "egyetlen múzsája", s csak azért nem ment hozzá feleségül, mert ő utasította vissza a nagy embert. Mellesleg a "tizenhét év szerelem" alatt többször is férjhez ment, gyerekeket szült, szabad idejében média botrányokat robbantott, hogy így kerüljön a figyelem központjába a hervadó szépségű bombázó.
A Fellini házaspár halála után még inkább neki bátorodott, csekély színvonalú ponyvát adott ki "Kedves Fellini" címmel, interjúkat adott, melyben egy kevésbé gyakorlott testbeszéd szakértő is könnyen megállapíthatja a hazugságok tömkelegét. Hangja mesterkélten, hamisan cseng. Ha több riportot meghallgatunk, szembetűnő, hogy időnként szögesen ellentmond magának, belegabalyodik a hazugságokba.
Hol jó barátnőjének vallja Giuliettát, hol pedig a sárga földig lehordja, mint Fellini levakarhatatlan, kikapós feleségét.
Nyíltan kitálalja Fellini, és Giulietta nyitott, kaotikus, cseppet sem hűséges házasságát. A jó érzésű közönség persze joggal felháborodott, és elítélték S. Milo képtelen rágalmait, ezért valamennyire visszakozott. Tullio Kezich szerint minden alkalmat megragad, hogy a képzeletbeli özvegy szerepében tetszelegjen - sajnos még ma is törekszik arra, hogy a nagy rendező múzsájaként kerüljön a történelembe.
Nem nehéz megállapítani: Milo hírverést akart csinálni magának – mivel a hatvanas évek közepétől szerencsecsillaga lealkonyult – így, mások lejáratásával akart rivaldafénybe kerülni, ha már a színészi tehetségével nem tudott. Ha a "nagy románc" igazán komoly lett volna, Giuliettának esze ágában sem lett volna partnernőnek elfogadni a Júlia és a szellemekben.
Fellini sem vállalta fel Sandrát; barátai szerint ugyan tetszettek neki Milo telt idomai, szívesen dolgozott vele, mint profi topmodellel, de mint személyiség, egyáltalán nem érdekelte. Szívesen évődött vele, talán futó kalandjuk is volt, de Fellini részéről szó sem volt szerelemről, csupán laza haverságról.
Milo könyvét, interjúit érdemes kritikusan olvasni – nagy része csak kitaláció - hazánkban szerencsére nem kapható a ponyvája. Ha van is csekély valóság magva, Federico, és Giulietta szerelmét nem befolyásolta.
Közös fotóikon a házaspárból süt az egymás iránti rajongás, még idős korukban is összebújva, egymást dédelgetve kapták le őket a paparazzo-k. Ha termetük, testalkatuk nem is, de a mimikájuk, gesztusaik, arcvonásaik is megdöbbentően hasonló volt - ez a tulajdonság csak az egymást szenvedélyesen szerető párokra érvényes.
Tullio Kezich Felliniről szóló könyvében semmisnek, vaklármának tudja be Sandra állítólagos románcát, mindössze ügyes médiafogás volt, szánni való önreklám.
Ugyanezt írja a többi "titkos Fellini-né"-ről is, akik tollat ragadtak megcsillogtatván fantáziájukat. Fellini élő legenda volt, emellett sármos, és erősen érzéki. Emiatt nem csoda, hogy számtalan nőcske szerette volna megkaparintani, s mivel ez lehetetlenség volt, a pokolba kívánták Giuliettát, aki egyike volt a világ legirigyeltebb asszonyainak. Ezen számító (vagy álomvilágban élő) "hölgyek" közös vonása, hogy felnagyítják, kiszínezik Fellinivel való flörtjüket, futó kalandjukat, barátságukat, többnyire önreklám céljából; meg kell hagyni, anyagilag is remekül profitáltak (a gyakran obszcén) meséikkel - noha név szerint a filmistenség egyetlen nőcskét sem vállalt fel a nyilvánosság előtt. Ténykedésük már-már bűncselekmény számba megy: halottgyalázás, kegyeletsértés, rágalmazás - bár tény, hogy az újságok jobban fogynak az efféle szenzációs "hírektől".
Szintén hatalmas botrányt keltett egy bizonyos Anna Giovannini, egy elhízott, közel nyolcvan éves szenilis öregasszony. Szívszaggató "vallomása" szerint ő volt Fellini igazi társa, párhuzamos "felesége"- mindezt Fellini halála után egy évvel tette, mikor a halott rendező már nem tudott védekezni. Az olaszok hatalmasan felháborodtak ennyi arcátlanságtól, ezért francia lapoknál próbálkozott, egy Párizsi lap meg is vásárolta a bugyutácska love-story-t, sajnos máig is szóbeszéd tárgya. Elmondása szerint ő ihlette Carlát a Nyolc és fél-ben. Ebben lehetett valami, mert a beteg fantáziájú "hölgy" is igencsak butácska volt, egyetlen értéke csinosan telt külseje volt - mellesleg Fellininél öt évvel volt idősebb, egy patikában volt pénztáros. Mártírnak, romantikus áldozatnak vallja magát, akit a "gonosz, féltékeny Giulietta" elválasztott élete szerelmétől, ő háttérben maradt. Elmondása szerint Giulietta egy Xantippe szerű, karrierista nő volt, csupán számításból maradt Federicoval, akit ő pátyolgatott. Viszonyukról jóformán senki sem tudott. (Vajon miért? - talán, mert nem is volt a szó szoros értelmében "viszony")
Kezich szerint egy könnyed kalandból lett hosszú barátság állt a háttérben, időnként Fellini figyelemmel kisérte a sorsát, de ez a nő sem veszélyeztette egy pillanatig sem Giulietta és Federico házasságát. Annyit mindenesetre elért, hogy valamennyire befeketítse a nyilvánosság előtt az álompár mély szerelmét - legalább is nagyon igyekezett.
Jó hír, hogy pár éve elhunyt ez a szánalmas, rosszindulatú matróna (mert milyen más jelzővel lehetne illetni egy olyan nőt, aki boldog házasságban lévő férfira veti ki a hálóját, még holtában sem hagyja nyugodni), így nem tud többet ártani Masina emlékének. Valószínűleg nagyon fájna Giuliettának, hogy attól a férfitól akarták megfosztani (képletesen), akire az életét áldozta, még ha csak mondvacsinált bulvár botrányként is. Masina mondta: "Nekem az a legnagyobb szerepem, hogy Federico felesége lehetek."
A rendezőre jellemző volt, hogy a körülötte élő emberekkel - a férfiakkal is - el tudta hitetni, hogy kapcsolatuk egyedülálló, pótolhatatlan - noha nem gondolta komolyan. Ám patetikus, erősen érzéki stílusa miatt sokakban hamis reményt keltett, teljesen indokolatlanul, hiszen a látszat ellenére Giulietta volt számára a szerelem megtestesítője.
Fellinitől egyébként kifejezetten elvárták, mind a közönség, mind a férfi barátai, hogy polgárpukkasztóként, szívtipróként viselkedjen. Az Édes élet macho-jának (Marcello félig-meddig Fellini alteregoja) furcsán festene a sírig tartó hűség, erkölcsösség.
Masina mondta: "Fellini olasz férfi, ezért muszáj a hódításairól beszélni, mert különben nem tartanák férfinak. Akármi is történik körülötte, szerelmünket nem befolyásolja."
A lepedőakrobata feeling kifejezetten az imázsához tartozott. Federico igyekezett ennek eleget tenni, ám a züllöttség kifejezetten taszította, az érzelmek nélküli, kiélt Casanovát is elítélte, a Satyricon orgiái kiábrándították.
Meg kell említeni, Fellinit szórakoztatta, hogy nagy nőcsábásznak tartják, holott egyáltalán nem volt az, elmondása szerint meglehetősen félt a nőktől, kiváltképp a híres szépségektől. A romlott, számító nőket mélyen megvetette, inkább az ártatlanság, a tisztaság vonzotta. Ha figyelmesen nézzük filmjeit, mindegyikben megjelenik a cédák mellett a tiszta nő típusa - tehát balgaság őt kiélt kéjencnek titulálni. Ha a róla szóló bulvárhírek mind igazak lennének, a sok barátnőtől ideje sem lett volna forgatni.
Tény, hogy nagy kedvelője volt a testi örömöknek - kissé már betegesen is, állandóan "arról" beszélt, malac rajzocskákat kanyarított, obszcén vicceket talált ki, de ettől még nem vált züllött figurává - a tartása mindig megmaradt.
Ha az ötven év házasság alatt be is csúszott néhány gáláns kaland (ne felejtsük el, híres ember volt, óriási rajongótábora miatt nagy volt a kísértés), nagyon megbánta, és kisfiúsan szégyenkezett Giulietta előtt, soha nem akart neki fájdalmat okozni - szívében végig monogám maradt, felesége ezt ugyanilyen hűséggel viszonozta (Kezich-et idézve).
Federico és Giulietta nem vette túl komolyan az őket ért támadásokat. "Valóban könyvet írtak rólunk? Ha lesz időm, elolvasom!..."- válaszoltak mosolyogva.
Ugyanez vonatkozik Anna Salvatore (népszerű festőnő, főleg erotikus rajzairól híres) regénye, mely Subliminal TU (Tudat alatti éned) névvel látott napvilágot 1966-ban.
Nem életrajzi könyv, hanem szárnyaló fantáziájú regény, hőseit félig-meddig Masina, és Fellini házassága ihlette. Igencsak rosszindulatú, noha Giuliettához eredetileg szoros barátság fűzte: együtt vettek részt spiritiszta szeánszokon, magát médiumnak tartotta.
Regényének hősei Big (Fellini ihlette), és Lietta, (Giulietta ihlette) pocsék házasságuk a céltábla. Big egy szerencsétlenkedő, felhők felett ábrándozó, szánalmas alak, felesége, Lietta egy iszákos, végletesen infantilis, folyton lamentáló teremtés. Kapcsolatuk kihűlt, már barátság sincs köztük. Liettának szeretője van, egy híres nőcsábász, Fifty gróf (Salvato Cappelli a modellje, aki Felliniék sajtó felelőse, a pletykák szerint évekig Giulietta kedvese volt) akire Big rossz szemmel néz. Otthonukban rendszeresen társasjátékokat rendez Fifty gróf, pantomimot, szellemidézést.
Az írónő is elismerte, hogy egyes dolgokban elszaladt a képzelete, szándékosan elferdítve mesélte el a dolgokat - szó sem volt rossz házasságról - ám egyes motívumokat a Júlia és a szellemekben is viszontlátunk, van egy csekély valóság magva. A festőnő valószínűleg nemes bosszúnak szánta a regényt: elmondása szerint ő ihlette a Júlia és a szellemek férfifaló szobrásznőjét - ezt magára nézve sértőnek érezte, mert Fellini így nevetségessé tette. A könyv hazánkban ez idáig nem jelent meg.
Olaszországban a múlt évben számos megemlékezés volt Giulietta tiszteletére, Riminiben kiállítás nyílt a „Nemzet Csillaga” címen, itt bemutatnak fotókat, ereklyéket.
Egy tehetséges brazil énekes, Caetano Veloso komponált egy lírai dalt Giuliettáról - olyan jól sikerült, hogy Masina, és Fellini tiszteletére külön nagylemezt készített, és a lemezből koncertet adott.
Az Országúton-ból, és a Júlia, és a szellemekből musical készült.
A hatvanas években a Cabiria éjszakáiból híres amerikai film musical készült, Édes Charity címmel.
A Fellini házaspár Riminiben lévő nyaralójából panzió lett a filmbarátok szórakoztatására.
A Via Marguttai lakásuk sorsát a homály fedi.
Szóval – bármennyire is hanyagolják hazánkban emléke ápolását – a Művésznő halhatatlan!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
