Giulietta Masina Rómában a Via Marguttán lakott, a festők utcájában, egy jellegtelen épület utolsó emeletén férjével, Fellinivel. Itt fogadta Máté Juditot, a polgári ízléssel igényesen berendezett szalonban.

"Azonnal megállapíthattam, hogy bár közösen lakják a hatalmas lakást, mindkét művésznek megfelelően szeparált lakrésze van.

A közös szalonban tarthatják a nagyobb létszámú vendégfogadást. Erről árulkodott a hatalmas, ovális étkezőasztal, a gazdagon felszerelt tálalószekrény. Egy pillanatra Fellini is üdvözölt, aki éppen érkezésemkor jött ki dolgozószobájából. A nyíló ajtón át láthattam néhány rajzvázlatot, fotókat a falon. Ám a közös szalon nem árulkodott lakóik foglalkozásáról.

Masina épp telefonált, de amint letette a kagylót, kedves mosollyal invitált beljebb. Karcsú, törékeny alakját csak még jobban kiemelte a dísztelen fekete ruha. Akkor már elmúlt hatvan éves, de arcán alig láttam ráncokat. Így, festék nélkül, sima, hátrafésült frizurájával egyszerű, hétköznapi asszonynak tűnt. Jelenségvolta a szeméből sugárzott: csodálkozón kerekre tágult, vagy nevetően összeszűkült, de ha komoly volt, ha nevetett, mindig az Országúton Gelsominája ártatlan tisztaságát láttam benne. Azét a teremtését, aki a film egy jelenetében felteszi a kérdést: „Mi végre vagyok én a világon…?”  Egy elkeseredett pillanatban hangzik ez el, hiszen a durva vándorkomédiás Zampano mellett, aki a lányt tízezer líráért vette meg nyomorgó szüleitől, igazán nem volt fejedelmi dolga. De a cirkuszban a jólelkű Bolond, a bohóc egy kavics példázatával felel neki, és rávezeti őt, hogy semmi sem haszontalan ezen a földön, így Gelsominának talán épp az a küldetése, hogy Zampano társa legyen. Igaz, Zampano később féltékenyen megöli a Bolondot, de azt már nem vehette el a lánytól, hogy amíg él, emlékezzék a dallamra, a szépség, a fájdalom, a nosztalgia dallamára, amit a Bolondtól tanult. Ott álltak a cirkuszsátorban, és a Bolond fújta a trombitát, Gelsomina pedig tágra nyílt, hálás szemmel nézte: valaki tanítja őt valamire, valaki foglalkozik vele, észreveszi őt…

Oscar-díjak a fiókban

Felelevenítettem a filmnek ezt a pillanatát a szalon bal sarkában, az antik, intarziás kisasztalka mellett, ahol beszélgettünk. És máris a hirtelen jött világsikernél tartottunk, de szememmel hiába kutattam, a mögöttünk álló szintén stílbútor, üveges vitrinben sehol nem láttam sem az Oscar-díjakat, sem más relikviát, amely a sikerekre utalna. Csak csiszolt poharak, és néhány vitrinbe illő dísztárgy mutatta magát. Erre vonatkozó kérdésemre Masina így felelt:

- Egyetértünk Federicóval abban, hogy az otthonunkban különválasztjuk a munkát a magánélettől. Ezért nem lát itt egyetlen filmplakátot sem, vagy a kis szobrocskákat. Persze, nagy becsben tartom őket, hiszen a világ legnagyobb elismerését jelentik, de hivalkodásnak érezném, ha itt mutogatnám, közszemlére tenném, ezért egy fiókban rejtőznek.

- Ha már itt tartunk – folytattam – hogy lehet az, hogy hosszú évek óta nem forgatott, és Fellini sem szerepelteti minden filmjében?

- Akármit nem vállalok el, viszont magam is megkerestem a producereket több ötletemmel is, de azok meg nekik nem tetszettek. Federicótól pedig sosem kérném, hogy csak a szereplés kedvéért írjon nekem szerepet az újabb filmjeiben. És ő sem tenne ilyet. Ha nincs szüksége egy történetben az én arcomra, habitusomra, akkor nem játszom a filmjében. Így aztán csak ritkán állok felvevőgép elé. De ne higgye, hogy nincs semmi munkám, hogy tétlenül üldögélek itt egész nap.

Giulietta Masina beszélgetésünk idején az UNICEF nagykövete volt, és a La Stampa című lap felkérésére olvasói levelekre válaszolt. A polcról leemelt egy vaskos kötetet, amely épp akkoriban jelent meg. A címe: Mások naplója. Ez a gyűjtemény tartalmazta a színésznő sajtólevelezését. Az ügyes-bajos kérdésekre, problémákra adott válaszaiból kirajzolódott egy érzékeny, különlegesen művelt asszony portréja, aki nem fensőbbséges álláspontból osztogatta tanácsait, inkább csak „hangosan” gondolkodott a kérdések felől. Masina nem volt pszichológus, sem jogász, filozófia szakon végzett az egyetemen, és kivételes tehetségű művészként empatikusan tudta megközelíteni mások problémáit. Édesanyja tanárnő volt, apja tisztviselő, mindketten szerették a színházat, a művészeteket, így nem álltak lányuk útjába, aki végül a színészi pályát választotta. Fellinivel egy rádiójáték sorozat felvételein találkoztak. A folytatásokat az akkor fiatal újságíró, Fellini írta, a főszereplő pedig Masina volt. A közös munkából életük végéig tartó házasság lett.

Egy zseni feleségének lenni

Néhány évvel később a Korona Pódium meghívására Giulietta Masina Budapestre jött. Ültünk a cukrászdában, készültünk az esti talk showra, és közben a televízió számára is forgattunk egy interjút. Ekkor ismét szóba került a férje, Fellini nők iránti rajongása, a pletykák, például a Sandra Milohoz fűződő, évekig tartó érzelmi kapcsolata. Ezekről Masina nagyon bölcsen, mondhatni diplomatikusan nyilatkozott:

- Federico mindig szépen bánt velem, szépen beszélt rólam, szeretetünk és kölcsönös tiszteletünk változatlan, bármi történjék is vele, körülötte. Tudom, hogy sosem hagyjuk el egymást, azzal pedig tisztában vagyok, hogy mit jelent egy zseni feleségének lenni…

Tegyük hozzá, Fellini zsenialitásának kibontakozásához igen sokat adott Giulietta Masina a filmjeiben megformált szerepekkel. Egy másik római találkozásunkkor nevetve mesélte, mennyire megdöbbent az Országúton első forgatási napján.

- Teljesen rábíztam magam Federicóra, és azt reméltem, hogy szép nőt, egy dívát varázsol belőlem a vásznon. Ehelyett mi történt? Már az első forgatási napon csutka-rövidre vágta a hajamat és kócszínűre mázolta, az arcomat belisztezte, és bohócosra festette. Szakadt, ócska ruhákba öltöztetett, olyan voltam, mint egy madárijesztő, maga a megtestesült szerencsétlenség… Mégis mind közül ez a filmem a legkedvesebb a számomra, de a szerepek közül Cabiriát szeretem a legjobban. Emberileg ő áll hozzám legközelebb. Természetesen nem én vagyok Cabiria, de mint karakter, mint temperamentum, mint pszichológiai jelenség – igen sokban hasonlítok rá.

Ha a magánéletéről kérdeztem, mindig szemérmesen válaszolt, de őszintének látszott. Egyetlen kérdést hárított csak el, amely gyerektelenségükre vonatkozott. Láttam, sok év után is mélyen érinti a téma. Később néztem utána, és tudtam meg, hogy fiatal házasok voltak még, amikor a Fellini-Masina házaspár a gyermekáldás örömei elé nézett. Csakhogy a fiúcska meghalt csecsemőként, és ezután Masinának már nem lehetett több gyereke.

"Köszönöm!"

Bennem, ha rá gondolok, sok év elteltével is két emlékkép rajzolódik ki élesen. Az egyik a művészi szerénységét, alázatosságát idézi fel, a másik a hétköznapi embert, aki ugyanúgy viselkedik az utcán, mint bármelyikünk, ha egy híresség jön vele szembe. A Spanyol lépcső előtt ballagtunk Margutta utcai lakásuk felé, amikor megpillantottunk egy nagyon ismert és ma is népszerű rendezőt, Pupi Avatit. Személyesen nem ismerhették egymást, mert elmaradt a kölcsönös üdvözlés, és a nagydarab, fejét a felhők felé emelve sétáló filmrendező talán észre sem vette a mellette elsuhanó, melléig érő, törékeny, filigrán kis nőben a nagy színésznőt. Masina viszont ösztönösen megbökött a könyökével, és áhítattal súgta: „Itt jön Pupi Avati…”

A másik éles emlékkép, ahogyan arra reagált, amikor megemlítettem, a közönség mennyire hiányolja őt a vászonról. Azt mondtam, felbecsülhetetlen kára a filmművészetnek, hogy nem gazdálkodnak jól a tehetségével, nem foglalkoztatják eleget. Felemelő pillanat volt, az az őszinte szerénység, ahogyan erre minden teatralitás nélkül lehajtotta a fejét, és a korábbinál kissé fátyolosabb hangon azt mondta: „Köszönöm.”