„Mivégre vagyok én a világon…?” – kérdi Gelsomina az Országúton együgyű, szerencsétlen sorsú kis vándorkomédiása, akit anyjától tízezer líráért vett meg Zampano.  A Bolond világosítja fölm, vezeti rá a kavics példájával, hogy semmi sem haszontalan ezen a földön, s Gelsominának bizonyára az a küldetése, hogy Zampano társa legyen. És Gelsomina boldogan belenyugszik ebbe. Nem megy el senki mással, csak Zampanot követi, aki pedig rosszul bánik vele, s megöli a bolondot. A Bolondot, akitő lGelsomina megtanulta a dallamot. A szépség, a fájdalom, a nosztalgia dallamát. Ott álltak a cirkuszsátorban, a Bolond fújta a trombitát, s Gelsomina tágra nyílt, hálás szemmel nézte: valaki tanítja őt valamire, valaki foglalkozik vele, valaki észreveszi…

 Második filmszerepét játszotta el Masina 1953-ban (ez nem pontos, az Országúton Masina sokadik filmje, bár ez az első főszerepe. szerk.) Fellini filmjében, amely meghozta az első Oscart és a világhírt.

 Utána Cabiria emberi életet álmodó becsapott, hiszékeny prostituáltja. Mi mindent képes kifejezni egy színésznő szeme! Ott áll a szakadék szélén a férfival, akiről azt hitte, szereti őt, de akinek csak a pénze kellene. Elkeseredetten kiáltja? „Ölj meg! Nem akarok élni!” De a férfi megijed, megfutamodok. Cabiriát azonban összetöri a csalódás, a fájdalom álmai elvesztésééert. Megmarad a pénze meg az élete (itt is tévedés, hiszen a pénzét elrabolták szerk.) mégis ő a legkifosztottabb. Elvették tőle tiszta ábrándjait, reménységét. Fut, szalad az erdőn keresztül. A fájdalom csak lassan tör utat a mélyből a szemében gyülekező könnyeken át. Kiránduló, maskarás fiatalok jókedvű csoportja jön vele szemben. Cabiria könnyekkel telt szeme bocsánatért esedez: „Bocsánat, hogy még élek, hogy itt vagyok, s hogy szomorú vagyok…” Körültáncolják, és lassan, erőltetve mosolyogni kezd. A szája remeg még, inkább sírásra hajlana. Zavart, zavarodott. A szeme könnyekkel mosolyog. Valamit ígér ez a fájdalmas, nehezen születő mosoly. Föloldaná a feszültséget, fellélegeznénk, lám, mégiscsak jóra fordul minden egyszer. De aztán premier plánban újra Cabiria szeme. Még mindig ott gyülekeznek a könnycseppek. Ezek mögül néz ránk fátyolosan. Tudja: sorsa előre meg van rva. Úristen, mi mindent képes kifejezni Masina szeme!

 Második Oscar díj. E két alakításával a színésznő beírta nevét a filmművészet halhatatlanjai közé. Aki személyes ismeretségbe kerü Giulietta Masinával, jogal érezheti: tiszta forráshoz jutott el. Emberi, és művészi nagysága csak szuperlatívuszokkal fejezhető ki, ettől azonban visszatartja az újságírót a színésznő mélységes szerénysége, művészi alázata. Az a másfél óra, amit Giulietta Masina Via Margutta-i lakásában töltöttem, különleges felüdülést, újjászületést jelentett. Az ember oly sokszor kerül felfuvalkodott, öntelt, üresfejű alakok társaságába, hogyha eközben a saját nagyságát szerényen, és természetesen viselő világhírességgel hozza össze a jósorsa, úgy érezheti, a levegő is megváltozott körülötte: tisztábban, mélyebbeket lélegezhet…

 Amikor belépek az ajtón, Masina a másik szobában telefonál. Amint befejezte, elém siet. Karcsú, törékeny, amint dísztelen, fekete ruhása csak kiemel. Hatvanéves elmúlt, de arcán alig látok ráncokat. Festék nélkül, sima, hátrafésült frizurával egyszerű, hétköznapi asszonynak tűnik. Jelenségvolta a szeméből sugárzik: csodálkozón kerekre tágul, nevetősen összeugrik – de ha komoly, ha nevet, én mindig Gelsomina ártatlan tisztaságát látom benne. A leginkább foglalkoztató kérdést kimondom szinte még mielőtt leülhetnénk:

- A Júlia és a szellemek óta mindössze két (komolyabb szerk.) munkám volt, televíziós sorozatok: 1972-ben Eleonora, 1977- ben a Camilla. Az olasz televízió mutatta be őket, azt hiszem, sikerrel, 80-90 százalékos nézettségi arányt értek el. Igaz, filmet nagyon régen nem forgattam, azért is, mert nem kínáltak fel megfelelő szerepet, s azért is, mert az én ötleteimet nem fogadták el. Ön is tudja: egy idő óta válságos periódusban vagyunk, s ez a filmeket sem kerüli el. Ráadásul az utóbbi években eluralkodott az erőszakos filmek divatja, a pornó, mindezekben nehéz lenne egy nekem megfelelő figurát találni. Persze, nekem is voltak javaslataim, de ezeket a producerek elvetették azzal, hogy nem lehet forgalmazni. A film – ipar, s akik irányítják, úgy választanak, hogy a pénzük megtérüljön. Terveim továbbra is vannak, az egyik már egészen közeli megvalósítás alatt áll, de ez sem film lesz, televíziós munka.

- Gondolom, nagyon sokan vagyunk, akik igen hiányoljuk Giulietta Masinát a filmvászonról, s azt hiszem, felbecsülhetetlen kára a filmművészetnek, hogy az Ön kiváló tehetségével nem gazdálkodnak jól…

 Itt meg kell állni egy pillanatra. Szeretném az olvasóval is megosztani azt a felemelő és öröké emlékezetes élményt, ahogy e percben Giulietta Masina minden teatralitás nélkül, őszinte szerénységgel lehajtja a fejét, és igen halkan, a sok cigarettától kicsit amúgy is mély hangján, amely talán most egy árnyalattal fátyolosabb, csak ennyit mond: „Köszönöm”. Kell egy kis csönd, egy kis szünet, mielőtt folytatja, ismét csak egyszerűen, hangjában semmi hivalkodás:

-Nem először mondják ezt nekem, s nem csak újságírók, filmszakemberek. Sokszor megállítanak az utcán ismeretlenek is. Mit mondhatok erre? Persze, hogy nagyon sajnálom magam is, de hát az ilyesmi mindig a pillanat függvénye, amelyben élünk… Korábban szerencsém volt, hogy olyan szerepeket játszottam el, amelyek igazán szépek voltak, és igen népszerűvé tettek. Magam döntöttem úgy, hogy csak azért nem vállalok szerepet, hogy forgalomban legyen a nevem. Azzal a néhány filmmel, amit életem során készítettem, úgy érzem, adtam valamit a közönségnek, amit még ma sem felejtett el. Nem akarom az emberek illúzióját lerombolni. Ha újból szerepet vállalok, azt akarom, hogy olyasmit nyújthassak, amit már megismertek, megszerettek bennem.

- Nyilván hiányzik a munka. A tévésorozatok is csak hosszú szünetek utá követték egymást. Hogyan tudja leküzdeni ezt a hiányérzetet?

- Persze…hiányzik. Egy színésznő szerepek nélkül… De hát magam választottam ezt az utat… ezt a pályát, amit szívből szeretek, s amely igazán nem könnyű. Úgy vélem azonban,hogy megfelelő türelemmel, alázattal ki kell várni, amíg újó nekem való feladattal nem találkozom. Mert ahhoz ragaszkodom, hogy a közönséget ne ábrándítsam ki… De érdekes, hogy az Országúton, a Cabiria, a Júlia… az egész világon szinte állandóan műsoron vannak.

Nemrég kaptam egy meghívást San Franciscoból egy filmfesztiválra. Pontosabbaninkább filmszemlének nevezném, mert itt ne osztogatnak díjakat, ezért is talán kevésbé népszerű, mint mondjuk a cannesi. Viszont minden évben meghívnak egy filmhírességet – legyen az rendező, zeneszerző, író, színész, stb, akinek a tiszteletére egész napos programot adnak. Ebben az évben Giulietta Masinát választották. Persze boldoggá tett, s leküzdve a repüléstől való félelmemet, nekivágtam ennek a hosszú útnak. San Franciscóból a Berkeley és a Stanford egyetem Giulietta Masina-napot rendezett, amely sajtókonferenciával kezdődött, majd a filmjeim vetítésével folytatódott. Ezután New Yorkba repültem, hogy a filmszakemberekkel egy régi tervemről beszéljek. Szeretném, ha megfilmesítenék egy ma már történelmi nőalaknak számító apáca életét, amelyet szívesen eljátszanék. Ezt a nőt ma már csak úgy emlegetik, mint Gabrini főnővér, aki misszionáriusként távozott Itáliából, Amerikában nevelőintézetek, kollégiumok, kórházak alapítása fűződik a nevéhez. De hát ez a költséges filmek sorába tartozna, s ezért egyelőre erről sem tudok bővebbet mondani. Visszatérve Rómába, pár nap után Párizsba szólított egy meghívás abból az alkalomból, hogy az Országútont – mint ha csak új film lenne – ismét díszbemutatóval a premiermozik műsorára tűzték… De ezen kívül ezer más dologgal is tele van az életem, ami mind nagyon elfoglal. Igen fontos számomra a családom, az otthonom, a férjem… Sokat olvasok, szeretem a zenét és társadalmi kötelezettségeim is vannak: az UNICEF-nek vagyok az olaszországi követe.

Feláll, leemel a polcról egy kötetet. A címlapon saját arcmása, a könyv ezt a címet viseli: Mások naplója. Masina a torinói La Stampa című lap felkérésére éveken át vezetett egy rovatot – Válaszol: Giulietta Masina címmel. Olvasók fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal, hétköznapi, vagy családi problémáikkal. Masina nem jogász, és nem pszichológus. Egy különlegesen művelt, és érzékeny asszony, aki tanácsaibannem felsőbbrendű, és tévedhetetlen ítéleteket hirdetett, hanem, mint legtöbb válaszra értésre adja: hangosan gondolkodik, elmondja véleményét az adott kérdésről. Így – bár a kötetbe gyűjtött válaszok a Mások naplója címet viselik, mégis Masina emberi potréja. Lapozzunk bele a könyvbe, ilyen fejezetcímeket találunk: Az élet nehézségei; Korai serdülőkor; Apák és fiúk – mindent újrakezdeni; Szerelmek; A nők helyzete; Férjek és feleségek; Válaszutak; és Az élet hétköznapjai… Egyetlen témakör sem érinti a művészetet. Pedig biztosan sokan megkérdezték tőle, vajon melyik filmjét szerette legjobban.

- Mindet szeretem ma is. De talán az Országúton legkedvesebb, mint film. A szerepek közül pedig Cabiria. Emberileg ő áll hozzám legközelebb. Noha természetesen én nem vagyok Cabiria – de mint karakter, mint temperamentum, mint pszichológiai jelenség – igen sokban hasonlítok rá…

- Önnel beszélgetve elkerülhetetlen, hogy egy-egy kérdés ne érintse Fellinit is. Még mindig a munkánál maradva: Legtöbb filmjét vele készítette. Hogyhogy a Júlia és a szellemek óta Fellini sem adott szerepet filmjeiben?

 - Federico és én egyetértünk abban, hogy csak a színrelépés kedvéért nem kreál nekem szerepet. Én sem kértem ilyet tőle, nem is kérném rá soha. Bizonyára ismeri az utóbbi években készített filmjeit – hol lehetett volna azokban egy nekem való szerep? Mindaddig, amíg Federicónak nem támad vágya egy hasonló figuráról filmet készíteni mint Gelsomina,, vagy Júlia, vagy Cabiria – eszünkbe sem jut, miért nem dolgozunk együtt. De ha lesz ilyen, biztos vagyok benne, Federico azt mondja majd: csináljunk együtt filmet.

- Liv Ulmann naplójában olvastam egy történetet Önökről, amit nem tudok hova tenni. Liv Ulmann így emlékezik egy közös vacsorára: „Ingmar Bergman Fellini feleségével, Giulietta Masinával ül a sarokban, aki gátlásaitól megszabadulva énekelni kezd. Hangja magas, és tiszta, akár egy gyereké. „Egyetlen percre sem mehetek ki, mert a feleségem nyomban nevetségessé teszi magát” – mondja belépő Fellini. Az asszony szó nélkül felállt. A veranda ablakán láttam, amint a fák zöldjét tépdesve járkál a kertben. Később visszajött. Egy-egy virágot nyújtott át mindannyiunknak, s elmenetelünkig csak mosolygott. Úgy járt-kelt lábujjhegyen, mint aki nem akarja magára terelni a figyelmet…

- Ez így nem igaz. Már maga a tény, hogy én elkezdtem volna énekelni, meglep. Ha baráti társaságban vagyunk, jó a hangulat, s mindenki rázendít, persze, magam is énekelek. De annál sokkal félénkebb vagyok, hogy egy éppen megismert ember társaságában egyszercsak dalra fakadjak. Ez abszurdum. Emlékszem arra az estére, amikor Ingmarék nálunk vacsoráztak, s mivel sok szép virág volt a kertünkben, valóban adtam nekik virágot, de hogy énekeltem volna… És hogy Federico ilyen durván beszélt volna… Ismeri Federicót, tudja, hogy ez milyen képtelenség! Egyszerre elneveti magát:

- Egy dolog lehetséges csak: mivel angolul beszéltek, s ez se Federicónak, sem Bergmannak sem anyanyelve, azt tudom feltételezni, hogy alamit félreértettek. Mert egyébként Federico rólam mindig a legszebben nyilatkozik.

- Fellini gyerekkoráról, meghatározó éllményeiről sokat tudunk filmjeiből. Ön hogy emlékszik saját gyerekkorára, fiatalságára?

- Édesanyám tanítónő volt, apám tisztviselő, aki nagyon szerette a zenét, és a színházat. Ezért is nem akadályozták a pályaválasztásomat… Bolognában nevelkedtem egynagynénémnél, akivel ugyancsak sokat jártam moziba színházba, koncertekre. Nekem már öt éves koromban nem a babák jelentettek nagy szórakozást, hanem a színház, és főleg a mozi, amit imádtam.

Szerettem táncolni, énekelni… Ennél a félmondatnál hirtelen összenézünk és elnevetjük magunkat, aztán Masina ironikus hangsúllyal hozzáteszi: - Persze, nem Ingmar Bergmann előtt…

- Amikor egyetemre kerültem, filozófia szakra – szüleimnek ez volt az egyetlen kérésük, hogy legyen diploma a kezemben, rögtön beiratkoztam az egyetemi színpadra. Diploma után elvégeztem a Drámai Művészetek Akadémiáját is. Nem sokkal később a rádióhoz hívtak, ahol egy sorozatnak lettem a főszereplője, igen népszerűek voltak ezek a kis komédiák, amelyek egy kislányról szóltak. Egy tehetséges fiatal újságíró írta ezeket a jeleneteket, akit Federico Fellininek hívtak. Így ismerkedtünk meg. Negyven éve vagyunk házasok, s ez a házasság ma is sziklaszilárd!

Máté Judit: A Cinecitta szalonja c. riportkönyvből