Giulietta Masina Magyarországon

Egyszerű, csendes, végtelen szépséget sugárzó művész. Olyan, akitől felmelegszik az ember, akinek a társaságában szebb, és biztosabb az élet, ézzelfogható közelségbe kerülnek ajándéka. Az ember megmagyarázhatatlan erőt kap, és gyönyörűnek érzi magát. Megismételhetetlen, egyedülálló, gyönyörű csodának. Nagy szavak ezek, főleg, ha egy kicsi, törékeny művésszel kapcsolatban emlegetjük.

 A Giulietta Masinával való találkozón sokan megjelentünk, újságírók, fotósok, kíváncsiak, s persze a felszolgáló személyzet is figyelt. Még a kukták is kisettenkedtek az odúikból, hogy titokban megleshessék a sztárt. Ő volt legkevésbé cicomázva közöttünk. Az ember persze rögtön gyanakodni kezd, csináltnak véli ezt az egyszerűséget – ahogy én is. Hamar elszégyelltem magam. A világhírű sztár a köszöntőbeszédek, a sok formálisnak tűnő hozzászólás, magyarázat, méltatás alatt észrevette a leselkedő kuktákat, s mit sem törődve a protokoll szabályaival, elmosolyodott, és kedvesen intett a három meglepődött alkalmazottnak. Egyetlen pillanat volt csupán, s talán már ne mis érzékelte, milyen nagy pillanat volt.

- Azt mondják, az emberrel nyolc-tíz éves koráig minden megtörténik. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?

- Nagyon szerencsés vagyok, mer kiváló családban születtem. Azért kiváló, mert a szüleim, és a négy gyerek között nagyon erős érzelmi kapcsolat fejlődött ki. Anyukám tanítónő volt, édesapám pedig hegedült. Elsőszülött gyermek vagyok. Édesanyámtól nagyon művelt, a fiatalok iránt fogékony, nyitott és érzékeny nevelés kaptam. Apám is rendkívül érzékeny volt, és rajongott a klasszikus zenéért. A mi otthonunkban mindig nagy békesség honolt, amit áthatott a zene szeretete, s ezáltal tovább, s tovább gazdagodtunk. Mindenféle baj nélkül nőttem fel. Az életemben megpróbáltam a többi embernek azt a szeretetet adni, amit én kaptam annak idején. Ezt a viszonzást egyfajta kötelességnek éreztem. Talán ebből a neveltetésből ered mérhetetlen optimizmusom az emberek tekintetében. Kislány koromban sohasem játszottam, nem babáztam – nem tudom, ez máshol hogy van, de gondolom a gyerekek mindenütt egyformák a világon - , egyszerűen élénk voltam. Már három-négy éves koromban verseket írtam, táncoltam. Elvártam, hogy a családom meghallgasson, s előadtam nekik azokat a meséket, amiket magam találtam ki. Gyakran megpróbáltam Puccini – vagy Verdi áriákat énekelni, amiket a rádióból, vagy lemezről hallottam. Sok mindenre emlékszem gyerekkoromból, talán leginkább a szülőföldem illataira. Az eső utáni mező és a virágok illata mellett messziről megéreztem az ebéd illatát. Érdeklődtem a körülöttem lévő valóság iránt, s ha ez valamiért nem tetszett – s még ma is így van - akkor hajlamos vagyok megmagyarázni, vagy átalakítani magamban. Valószínűleg mert lefesteni vagy leírni nem tudnám jól, ezért vonzódtam a színészet felé. Első előadásom kilencéves koromban egy iskolai bemutató volt. Egy árva kislány monológját kellett előadnom. Nagyon sírtam, de belül nevettem az örömtől, mert a nézőtéren mindenki más is sírt. Akkor megéreztem, hogy a színházban van az otthonom.

- Beavatna a szerepépítés folyamataiba?

- Két módszerem van, egyik, amikor Federicoval dolgozom, a másik, mikor másokkal. A színésznek az az alapvető, hogy megértse a szerepet. A színház és a film egyébként egésze más igényeket támaszt a színésszel szemben. A kamera egyfajta röntgenberendezés, ami nem elégszik meg a külalakkal, a hanggal, hanem áthatol, belehatol az ember belsejébe. Ezért mindennek őszintének, valódinak kell lennie. Nem eljátszani kell a történést, hanem valóban le kell zajlania belül az emberben.  Egy szemet könnyessé lehet tenni művi eszközökkel, rá lehet kenni, de semmi hatása ne lesz. Belül kell az érzéseknek végbemenniük, s az rögtön látszik kívülről, megjelenik az arcon. Ettől mindjárt hiteles. Ebben nem lehet csalás. Nagy állhatatossággal, és türelemmel kell várni, hogy a rendező mit akar. Amikor Federicoval elkezdünk egy filmet, mindig elhatározom, hogy nagyon jó leszek, alázatos, és türelmes, s minden porcikámmal ezen is vagyok. Aztán persze nem sikerül. Ez azért van, mert hatalmas örömet okoz egy szerep megvalósítása, s ha Federico egy jelenetet másképp akar, ahogy én képzeltem, akkor szikrák pattannak közöttünk. Többnyire úgy csinálom, ahogy kéri, néha pedig ő enged nekem. Azt hiszem, Fellini számára én vagyok a legkényelmetlenebb a szereplők közül, mert mindig azt szeretné, ha rögtön minden magyarázat nélkül megtenném, amit akar. A tőlem telhető legjobbat szeretném nyújtani, de néha egy szavát sem értem. Ilyenkor egy-két könny is potyog. Mivel kicsi vagyok, és törékeny, az egész stáb az én pártomra áll.

- Igaz, hogy a színész az alkotásban mindig magányos?

- Úgy gondolom, hogy a színész eszköz a dramaturgok, és a rendező kezében, akinek a segítségével megvalósíthat egy figurát és ezen keresztül az érzelmek világát. Néha az a szerencse éri a színészt, hogy találkozik az alkotóval, akinek a kezében nem hideg eszköz, hanem valóságos szereplővé lép elő. A magányosság, azt hiszem, mindenkire jellemző. Úgy a színészekre, mint másokra egyaránt. Párosul gyakorta hozzá a félelem, és a szorongás. Természetesen a magány szükséges dolog is, mert jelenlétéhez hozzátartozik a gondolkodás, a meditálás. Az ember önvizsgálatot végez, megpróbálja megismerni önmagát, s ezenközben világossá válik a maga számára, hogy mire van szüksége az önmegvalósításhoz. Az intelligens, és érzékeny embernek szüksége van a magányra. A színésznek is elengedhetetlen, hogy alkothasson, kiformálja önmagából a szerepet. Majd ötven éve vagyok házas, de egyik dolog, amit férjemben, Felliniben leginkább tiszteletben tartok, hogy néha szüksége van az egyedüllétre. Ő igen keveset beszél, én pedig helyette is. Federico jól megnevelt, másokkal beszélek, az ő csendjeit viszont tiszteletben tartom.

- A filmlexikon írja önről, hogy 1943-ban a római egyetemen filozófiai doktorátust szerzett.

- Nem egészen így van. Irodalmi diplomám van, és keresztény antologiából írtam a diplomamunkámat. A szüleim úgy gondolták, jobb, ha egy biztos diplomám van, utána majd ráérek színészkedéssel próbálkozni. Jól jön az a darab papír az ember zsebében. Nem szerettem a filozófiát. Az a véleményem – bár lehet, hogy ez csak az én jellememből következik – hogy a túlságosan nagy tudás, a mindent értés, a gyakori önvizsgálat tompítja az érzékenységet, letöri a törekvéseket. Szívesebben hallgatok az ösztöneimre bizonyos dolgokban, s azt a világon mindenhol tudják, hogy a női ösztön ritkán téved. Ami a diplomát illeti, két lehetőségem volt, irodalom, és filozófia. Azt választotta, amihez kevesebb filozófiavizsgára volt szükség. Így a modern irodalomnál kötöttem ki. Sohasem volt szükségem filozófiára, hisz a megformált szerepeim között volt, aki írni sem tudott. Csak érezni. Ehhez pedig nem kell filozófia.

- Mikor áll legközelebb kamera elé?

- Nem tudom. Be kell vallanom, hogy nagyon sok szerepet ajánlanak fel Olaszországban és külföldön is, de számomra a munka már olyan, hogy nagyon tetszenie kell a feladatnak, nagyon kell lelkesednem. Ez olyasmi, ha az ember nyaralni megy, olyan helyet választ, ami leginkább tetszik neki. Mindössze kilenc filmbe játszottam főszerepet, s most már ha egy szerep nem nyújt belső lelki gazdagodást, inkább nem vállalom el. Megengedhetem magamnak a választást. Annál is inkább, mert a közönség és a kritika is nagyon sokat adott nekem, s félek, még ma is, ennyi év elteltével, hogy kiábrándulnának belőlem. Attól tartok, hogy ezt mondanák: „az a Giulietta, aki eljátszotta Gingert, és más nagyszerű szerepet, miért fogott bele ebbe, miért játssza ezt?”

- A manilai csodadoktorok – akik állítólag különleges energiákkal rendelkeznek, s ezeknek gyógyító erejük is van – ha gyengülni érzik az energiáikat, elvonulnak a hegyekbe, feltöltődni. A színész is – úgy hiszem – különleges energiával alkot. Hol vannak, mere találhatók önné ezek a bizonyos hegyek?

- Federico Fellini.

A találkozónkra sétálgatva – nem ismerve őt -azon gondolkodtam, hogy leginkább azért irigylem, mert Fellini közelében élhet, részese lehet gondolatainak, érzéseinek. Ma már Federico Fellinit irigylem.