-Tulajdonképpen örülök, hogy dühös volt reggel, amikor a fotóssal megjelentünk itt a szállodában, hogy elkísérjük a pesti sétájára, mert ez mutatott valamit az egyéniségéből.

- Inkább a titkárnőm lett mérges.

- Azért nem mondhatja, hogy nem haragudott, hiszen még csak nem is köszönt.

- Nem szeretem, ha fotóznak, zavar ez az állandó filmfelvétel is. És nekem déli, latin a temperamentumom. Úgy látszik, olykor, mérges vagyok, de igazából csak nagyon élénk a természetem.

- Szeretném, ha a következő másfél órát nem tartaná fárasztónak.

- Hiszen csak beszélgetünk.

- Nem unja még az újságírókat?

- Ha unnám őket, most is nemet mondtam volna- Én örülök annak a kíváncsi szeretetnek, ami körülvesz.

- Nem kérdezünk olykor butaságokat?

- Szükség van azokra a kérdésekre is. És az is előfordul, hogy olyan színésznők, mint én, ugyancsak buta válaszokat adnak.

- Mi volt eddig a legostobább kérdés, amit kapott – ezen kívül?

- Elég sok akadt, de nem emlékszem egyre sem… Na, nem is volt olyan sok! Megkeresett egyszer egy nagyon fiatal újságírónő, nem butaságokat kérdezett, de rettentően meglepett. 18-19 éves olasz lány volt, állandóan telefonált, mondta, hogy el kell kezdenie a pályát, ha velem beszél,  az sokat segít, a végé levett a lábamról, jó, jöjjön el a lakásomra. Eljött, leült. Gondolta, ha valaki megkeres, ismer valamennyire. „Mit akarsz hallani?  „Ön ugye színésznő. Milyen filmekben játszott?”Azt feleltem: „Figyelj ide! Most menj szépen haza, beszélj egy kollégáddal, vagy a mamáddal, vagy a papáddal, vagy a portással, és kérdezd meg, a Giulietta milyen filmekben szerepelt. Jobban fogják tudni, mint te, aki pedig híres újságíró akarsz lenni.” De ezt nem haraggal mondtam, hanem szeretettel.

- Belekapaszkodnék a „szeretet” szóba. A családjában megmaradt a gyerekkorban érzett légkör?

- Meg, a szüleimmel is nagyon szorosan tartottuk a kapcsolatot, míg élek, és, bár jócskán elmúltam tízéves, a nővéremmel, a bátyámmal, a testvéreimmel is ugyanolyan a viszony, mint akkor. Megosztjuk egymással az örömünket és fájdalmas pillanatainkat is.

- Nemeskürty István azt mondta, hogy minden Fellini-film a szeretet fontosságáról beszél. Én úgy látom, hogy az olyan művek, mint például a Casanova, a Zenekari próba, vagy a Nők városa a szeretet lehetetlenségéről szólnak.

- Ezt inkább Federicotol kellene megkérdeznie. Én, mint néző úgy érzem, hogy ezek a filmek is a hűség, a bizalom, a megértés fontosságára figyelmeztetnek.

- Mennyire van esély a megértésre, a hűségre, a szeretetre egy olyan világban, amelyben ott az erőszak, a terrorizmus, a kábítószerezés, a borzalom?

- Minél több a borzalom, annál nagyobb szükség van rájuk.

- Szükség – de lehetőség? Az van-e?

- Szerintem igen.

- Mintha a korai filmekben is cáfolná ezt néhány motívum. Az Országútonban meghal a Bolond, megölik.

-  Bolond?

-  Az a figura, akit Richard Basehart játszik. Így fordították magyarra.

- Ő nem bolond! Ott három jelképes figuráról van szó: Zampano képviseli az ember rossz, állati részét, Gelsomina a költészetet, Matto pedig – igaz, ez lököttet jelent – az intellektust. Miért fordították bolondnak?

- Talán mert intelligens… Ő tehát meghal. A Cabiria éjszakáiban Cabiriát kirabolják, megalázzák.

- Cabiria tényleg állandóan csalódik. Prostituált, de nem szereti a szakmáját, csak rákényszerült. Nagyon sok rosszal találkozott, a film végén is csalódni a kell a szerelmében, akiről kiderül: csak a pénzét akarja. De aztán elég, hogy egy vidám társaság ráköszönjön: Összetörte a fájdalom, még ott a könny a szemében – mégis mosolyog. Mert az életet így kell felfogni.

- Ez a mosoly számomra olyan titokzatos, mint Mona Lisáé. Min mosolyog?

-  Vidám, fiatal emberekkel találkozik, akik köszönnek neki. Ez a köszönés olyan, mint egy felhívás arra, hogy a életet folytatni kell. Sokszor egész kevés elég ahhoz, hogy újra bízzunk. Van, aki egy köszönéssel nem tud mit kezdeni. De aki nem hisz, minek él?

- Mindig lehet mosolyogni?

- Az egyéntől függ. Rengeteg rossz van a világon, a terrorizmustól a harmadik világ tragédiájáig, az éhezésig, de van az életnek egy másik oldala, ami nagyon szép. Van persze, aki mindent feketének lát. Van, aki fehérnek, és van, aki szürkének.

- Talán az a legrosszabb, mert az az unalom.

- Éppen ezért ezt a színt ne ismertem. Pedig annak idején egy tanárom azt mondta: „Vigyázz Giulietta, az életben van fekete is, fehér is, de ahhoz, hogy kiegyensúlyozott légy, szükség van egy kis szürkére is! Bennem a korom ellenére lakik valami gyermeki. Például nagyon könnyen örülök. Ha valami tetszik, rögtön látni rajtam. És ha valami fáj, az is.

- Júlia és a szellemek Júliája nem mosolyog. Boldogtalan.

-  Mert rossz közegben nevelkedett, egy szigorú, bigottan vallásos légkörben. Ettől félénk lett, és befelé forduló. Nem kapta meg a belső szabadságot. A film végén már érzi a bátorságot, hogy önmaga legyen, bár ehhez a magányt is vállalnia kell.

- Lehet vállalni?

- Nem lehetünk mindig boldogok! Az is győzelem, ha érezzük: megvalósítottuk önmagunkat, ha nyugodt pillanataink vannak. Lehetetlen csak boldogan átmenni az életen! A gondokat pedig tudni kell elviselni. És nem kell folyton panaszkodni. Mindenkinek lehetnek nagy gondjai, de ha folyton ezeket emlegeti, akkor igazából nem tiszteli a többieket. Az emberek örülnek, ha olyanokat látnak, akik jól érzik magukat a bőrükben. A körülöttem élők meg szokták kérdezni: hogy tudok ilyen mosolygós, ilyen kiegyensúlyozott lenni – dühös lehetek egy fotósra, de az elmúlik. Az ok a nevelés, amit kaptam. Az édesanyám tanítónő volt. Én folyton rohantam, gyakran elestem, bevertem a térdem, vagy a könyököm – ma is elesem olykor, mert ma is állandóan rohanok. Hét-nyolc éves lehettem, amikor egyszer szintén alaposan elvágódtam. Sírni kezdtem, az édesanyám vígasztalt: „Ne sírj, hazamegyünk, fertőtlenítjük a sebet, legalább megtanulod, hogy máskor nyugodtabban menj!” Útközben találkoztunk egy ismerősével. „Mi van veled, Giulietta?” Elhüppögtem, mi történt, siránkoztam, hogy csípni fog a fertőtlenítő. Akkor hazaértünk, az édesanyám azt mondta: „Az angolok úgy nevelik a gyerekeiket, hogyha valaki megkérdezi őket: How are you? Mindig azt kell válaszolni: Very well, thank you. Hogy vagy? Köszönöm, nagyon jól. Nem lehetsz mások terhére a gondjaiddal. Lehet, hogy annak, akinek panaszkodsz, még nagyobb bajai vannak, te pedig arra kényszeríted, hogy a te problémáidról társalogjon.” Tisztességtelen panaszkodni. Főleg a nők szoktak. Akadnak köztük, akinek soha semmi se jó, mindig azt veszik észre, mi hiányzik nekik. Amikor a színházban elkezdtem a pályát, arra vágytam, hogy magasabb legyek. Az édesanyám azt mondta: Nézz körül, vannak nála alacsonyabbak is.!” Szerettem volna, ha az arcom soványabb, olyan, mint Katherina Hepburné. „Néz körül, vannak a tiédnél sokkal szélesebb arcok is!” Ezt kaptam otthon, sohasem hangos szóval, mindig szeretettel, és ma már tudom, nagyon szerencsés ember vagyok. Szerencsém volt a filmezésben is. Nem volt könnyű elindulni, a külsőm nem felelt meg az akkori divatnak. De jó szerepeket kaptam. Szerencsém volt, hogy Fellini hitt bennem: meglátta bennem a bohócot, amiről én nem tudtam. Az író írhat, ha ne mis adják ki, a festő is festhet, de a színésznek találnia kell valakit, aki hasznosítja. Szerencsém volt, hogy játszhattam kilenc filmben – nekem egy is elég lett volna. Nálam sokkal jobb színésznők nem kapják meg a maguk Gelsomináját, Cabiriáját.

- Sokkal jobb színésznők? Vannak kételyei magával szemben?

- Soha nem gondoltam, hogy az arcom alkalmas a filmezésre. Nem véletlen, hogy a színházat választottam.

- És már elhiszi?

- A többiek azt mondják, alkalmas.

- Olyan válságban volt-e mint Júlia?

- Nem. Tényleg szerencsém volt, abban is, hogy összetalálkoztam Federicoval, annak ellenére, hogy a természetünk teljesen különböző. Nagyon fiatalon házasodtunk össze, még a háború idején. Nem is esküdhetünk templomban, ő bujkált – egy ismerős pap esketett minket a lakásán, volt ilyen engedélye. Együtt nevelődtünk, Federico engem nevelt, én őt – összecsiszolódtunk.

- Tulajdonképpen hogyan laknak?

- Egy lakásban egy ház legfelsőbb emeletén, egy kis római utcában, az a neve, hogy Via Margutta – a festők utcájának is nevezik, valamikor sok festő lakott itt. Velünk szemben fekszik a Villa Borgese. Lehet, hogy most néhány szép festménnyel többünk van, mint régen, de soha nem voltak olyan igényeink, hogy a régi életünket megváltoztassuk. Húsz éve lakunk itt a központban vagyunk, ezért autót se nagyon használunk, metróval megyünk vagy villamossal, én gyakran kilométereken át.

- Örül, ha megismerik az utcán?

- Persze, olyan, mintha rokonokkal találkoznék. Hja fiatalok köszönnek rám és mind a két kezem tele van csomagokkal, még oda is adom nekik, segítsenek.

- Vásárol?

- Persze, főzök is, nagyon szeretek főzni. Tagja is vagyok egy Cordon Bleu nevű ínyencklubnak, amelynek Franciaországban van a központja. Szükségem van arra, hogy elfoglaljam magam. Federico életét kitölti a munka, ritkán megyünk moziba, színházba szinte soha, a tévét is ritkán nézzük – én járok az operába és hangversenyekre. Részt veszek az UNICEF rendezvényeim. És sokat utazom.

- Ha megérkezik egy városba, kíváncsi –e a csúnya részeire, ahová a turisták nemigen mennek el?

- Mindig kérem is, hogy mutassák meg őket. De külföldön mindig koktélokon, partikon, felvételeken töltöm az időket, kocsiba be, kocsiból ki, mindig úgy jövök el, hogy nem láttam semmit. Vagy nyolcszor jártam Szovjetunióban, és egészen az utolsó alkalomig szinte semmit nem láttam Moszkvából a Kremlen kívül. Itt is örültem, hogy a Váci utcában be tudtam menni tévé nélkül egy boltba.

- Visszatérve Júliához: ő is mondja mindig azt, hogy „very well?” Ha tőle is ezt várjuk, ha olyan súlyos helyzetben levő embert sem hallgatunk meg, mint ő, az talán nem helyes – és amúgy cáfolja az egész freudizmust.

- Igen, de a problémáinkat nem az első szembejövőnek kell elmesélni. És mielőtt beszélünk, elemeznünk kell magunkat, hogy a gondoknak nem mi vagyunk-e az okozói. Lehet, hogy igen. A film egyébként felszólítás volt azokhoz a nőkhöz, akik jellegzetes latin-mediterrán nevelést kaptak: hogy legyenek önállóak. Nem lehet sem a szülőkön, sem a férjünkön élősködniük. Ha a szülők meghalnak, a férj eltűnik, az élet még ne áll meg. Meg kell találni az élet örömét egyedül is. Amerikában ezt a filmet tesztként használják nők pszichológiai vizsgálatánál.

- Júlia lehet boldog?

- A filmben is megnyugszik, mikor egyedül marad. Levegőt tudott venni.

- Mi történt vele a film után?

- Ezt Federicotól kellene megkérdezni. Biztos tudna rá válaszolni. Lehet, hogy talál magának egy másik férjet.

- Utolsó közös filmjüknek, a Ginger és Frednek Gingerje számomra kicsit kapcsolódik a pályája elejéhez. Olyan, mint Gelsomina idős korában.

- Ginger és Fred együtt játszanak fiatalon, a híres táncospárt utánozzák. Most, hogy egy tévéadás alkalmával újra találkoznak, feltámad bennük a nosztalgia Gingernek van családja. Fred egyedül maradt - Ginger pedig újra felajánlja a barátságát. A barátság nagyon fontos, fontosabb, mint a szerelem.

- Nem tehetek róla, hogy sablonosan kell befejeznem, de Önt mindenki Gelsominval azonosítja.

- Hühű!

- Lehet valaki mindig kedves, mindig jó?

- Vannak, akik jónak születnek, képtelenek az egoizmusra, a rosszra.

- Tényleg különbözik tőle?

- Más környezetben születtem, én meg tudom védeni magam. Nagyon különbözöm. De persze azért – hogy én is sablonosan fejezzem be – Gelsomina is vagyok.