- Szerettem Ginger szerepét; képtelen vagyok olyasvalakit alakítani, akit nem szeretek, vagy akiben nem hiszek. És ennek nem kell szükségképpen jónak, nemesnek, pozitív személyiségnek lennie! Sőt! Nagyon szívesen eljátszanék egy alkotóképes, de gonosz figurát is. Sajnos azonban sem a producerek, sem a rendezők, de még a közönség sem akar az eddigiektől eltérő szerepekben látni.
- Nem tetszik a beskatulyázás?
-Ugyan! Eddigi pályám olyan szerencsésen alakult, hogy panaszra semmi okom. Még akkor sem, ha elmondom: a Ginger mindössze a tizedik olyan film, amelyben főszerepet játszottam. Márpedig harminc esztendő alatt tíz szerep nagyon kevés. A panasz azonban nem lenne helyénvaló, hiszen sikerekről beszélhetek. Ezért kívánom kollégáimnak is – és hányan vannak közöttük, akik jobbak nálam – hogy legalább egyetlen olyan szerephez jussanak, mint amilyeneket én kaptam. Tárgyilagosan elismerem, hogy kegyeibe fogadott a sors. Ha a Ginger és Fred után újabb megfelelő szerepajánlatot kapok, boldogan fogadom. De ha nem gazdagítja mindazt, amit mostanáig csináltam, visszautasítom, mint eddig is tettem hasonló esetben, ha korábbi filmjeim erkölcsi kamatából élek. Bár álmodoztam róla, sosem hittem, hogy filmszínésznőként olyansikereket érek el, mint amilyeneket magaménak mondhatok. Ha New Yorkban, Rómában, Londonban, vagy Párizsban járok, még ma is így kiáltanak felém: Gelsomina, Cabiria, Giulietta! Szeretném, ha Ginger – szerepeim legkisebb testvére – ugyanilyen fogadtatásra találna a közönségnél.
Táncosnő helyet tanár
- Fellini, a férje egyszer azt mondta, mindig szívesen táncolt, kitűnő balerina volt. Nos végül is most lehetőséget kapott a táncra. Örül ennek?
- Igen, boldog vagyok! Akkor is, ha már húsz évvel ezelőtt is vártam a táncos szerepeket. Nem vagyok igazi táncosnő, legalább is hagyományos értelemben nem, de nagyon szeretek táncolni. Kislány koromban balett-táncos szerettem volna lenni; hétéves voltam, mikor a szüleim elvittek a római operába egy válogatóra, megfeleltem. Az álom azonban mégsem valósult meg. Pedagóguscsaládból származom; megengedhetetlennek tartották, hogy valaki táncosnő legyen a családból. Számukra az érettségi megszerzése volt a fontos. Engedelmeskedtem, és később igazat adtam a szüleimnek. Irodalomból diplomáztam, a tánc meg továbbra is csak álom maradt. Ám a szeretete mindig is élt bennem. Így aztán a Ginger szerep nagyon kedvemre való volt. Örömmel vártam azt a napot, amikor Marcello Mastroiannival egy tornateremben gyakoroltunk.
- Mastroiannival már régóta nem dolgozott, milyen volt ismét együtt játszani?
- Nem jelentet különösebb újdonságot, hiszen az elmúlt harminc év során gyakran találkoztunk. Sokan kérdik tőlem, vajon nem vagyok szomorú amiatt, hogy az ifjúság mindkettőnk számára már csak a múlté? Nem akarok tudomást venni a koromról, fontosabb, hogy egészséges vagyok, és nem kapkodok levegő után, amikor táncolok. Tehát bánatra nincs okom. Sőt, nagyobb biztonságot érzek, de ez nem csupán a sikerek következménye, hanem a közönség szeretetéből is fakad. Kevésbé félek, levetkőztem a kisebbségi érzést, ami egyrészt a környezetemből, másrészt a férjem foglalkozásából ered.
- Miféle kisebbségi érzésre gondol?
- Az országúton főszerepét akkor bízták rám, amikor ragyogó színésznők közül lehetett válogatni, én meg alig látszottam ki a földből. Több szerepet, amelyet eljátszattam volna, éppen törékeny fizikumom miatt nem kaptam meg: mindössze 40 kilót nyomtam akkor. Ma már persze tárgyilagosan látom a dolgokat. Egyrészt, mert el akarom felejteni a rosszat, másrészt mert rájöttem, hogy akiket szeret az ember, azokat olyannak kell elfogadni, amilyenek.
- Húsz év szünet után forgatott filmet a férjével. Negyvenkét esztendeje házasok, alkotnak elválaszthatatlan párt. Mi az önök titka?
- Nem tudom, mi a titok. Talán olyasmi tart össze bennünket, ami sok más házaspárt is összeköt. Ámbár Federico és én nem vagyunk család abban az értelemben, amely a gyermeknevelés gondjait, és felelősségét hordozza. Való igaz, hogy magamra nézve kötelezőnek tartom az egyéniséghez való alkalmazkodást, de ő is kénytelen alkalmazkodni ahhoz a színésznőfeleséghez, aki oly sokat szeret beszélni, míg ő a csendet óhajtaná; aki szívesen utazik, ő pedig utálja az utazást; aki rajong az operáért, a koncertekért, a balettért, ő pedig képtelen elviselni azokat. És minthogy egészen fiatalon házasodtunk össze, akaratlanul is a körlmények alakítottak bennünket. Bevallom, Federico sokat változtatott rajtam, jórészt ő formálta mostani arculatomat. Kétségtelen, hogy igen mély kapcsolat volt, és van közöttünk.
Dühös ha dícsérik
- Férje úgy beszél az önök együttlétéről, mint amelyet a sors hozott össze.
- Én is azt hiszem, hogy így van. Federico a számomra is olyasvalaki, aki mindig is létezett volna,mintha már z első találkozásunkat is megelőzte volna.
- Fárasztó együtt élni vele? Pontosabban: mit jelent együtt élni azzal az emberrel, akit zseniálisnak tartanak? Jelen van ez a családi együttlétben is vagy pedig az ember és a híres filmrendező két különböző személy?
- Federico sosem játssza a nagy rendezőt. Igen szerény ember; egyenesen dühíti, ha azokról a dicséretekről beszélek, amelyet általam kívánnak eljutatni hozzá. Mintha csak sértegetném! Nos, otthon szeret kényelmesen élni, de ne lusta, és nem követelőző. Amikor a munkától elnyúzottan hazajön, nyugton hagyom, még csak azt sem kívánom, hogy elmondja, mi történt. Ha beszélni akar, magától tegye, ha nem, a szobámba megyek, végzem a dolgomat, vagy nézem a televíziót.
Féltékeny voltam…
- Az ön férje azonkívül, hogy híres ember, jóképű is, akit körüldonganak a nők. Ne féltékeny?
- Féltékeny voltam. De csak a fontos dolgokban. Amik természetesen számára is fontosak. Egyfajta ösztön, a velem született érzékenység folytán mindig érzékelte bizonyos helyzetek hőfokát. Igen, féltékeny voltam, mint mindenki, aki szereti a másikat. Igazán komoly válságaink azonban sohasem voltak.
- Ön tehát sosem félt amiatt, hogy Fellinit elveszítheti?
- Ettől nem féltem. Szorosan kötődünk egymáshoz, ő olyasmit nyújtott nekem, amitől senki sem volt képes megfosztani. Bennem van, elszakíthatatlan, és mással nem helyettesíthető. Olyan ez, mint a testvérkapcsolat: még ha olykor gyűlölik is egymást, ha veszekszenek is, mégis örökre vértestvérek maradnak. Ilyen az én kapcsolatom is Federicoval. Igazi szövetség két ember között Szerencsénk volt, hogy a munka, az azonos érdeklődés is egyesített bennünket. Boldog vagyok, hogy Federico Fellini felesége vagyok.
K. E. - Éva Magazin
AJÁNLOM AZ OLDALT
